http://alps-trip.livejournal.com/1024.html

1.  A Wolayersee a Lesachtal völgy egyik legnagyobb attrakciója.  Az osztrák és olasz oldalon is turisták százai várják, hogy június közepétől, mikorra az utolsó hóréteg is eltűnik a hegyről, feljuthassanak ehhez a kicsi tengerszemhez. Pedig első pillanatra ebben a gyönyörű kis tóban nincs semmi különleges, épp olyan, mint a többi, ami a gleccserek olvadásából született. Ugyanakkor a tó körül élő helyi lakosok elbeszélése alapján a tó különleges szépségét a hegy szellemeinek varázslata adja. A helyi legendák szerint gyakran lehet látni a hegycsúcsok közelében különleges égi fáklyákat vagy a teljes csöndben, váratlanul a semmiből egy “fémes hang” tör fel, amibe a hegyek a lábuktól a csúcsukig szinte beleremegnek. A verőfényes égbolton, ahol egy felhő sincs, teljes a szélcsend,  a hegycsúcsról egyszercsak legy felhő ereszkedik le, ami pillanatok alatt beboríthatja a fél világot.
Azt is mesélik, hogy úgy ötszáz évvel ezelőtt ezen a tájon repülő sárkányok garázdálkodtak, megtizedelve a karintiai gazdák juhait és borjait. Igaz, hogy végül a világ minden részéről érkező, dühös pásztorok, összefogva, megölték ezeket a szörnyű ragadozókat. Erről a legendáról egy ismeretterjesztő film is készült, akit érdekel megtalálja az interneten.

Egy “szemtanú” vallomása:

Másodszorra látogattam meg barátaimat Nádját és Maximot, amikor hallottam erről a titokzatos helyről. Azonnal eldöntöttem, hogy látnom kell a Wolayersee-t. Már október volt, a turista szezon vége, de völgyben még kellemes meleg és verőfény, de a hegycsúcsokat már hó borította. Birnabaumtól nagyjából 6 órás út a tengerszem, de a legtöbb “zarándok” a kb. féluton álló Szent Hubertus kápolnáig autóval megy és onnan gyalogol fel a tóig.

Ekkor mi még eléggé kezdőknek számítottunk a karintiai tájékon, nem ismertük pontosan a Wolayersee pontos koordinátáit, csak a szállóvendégek útbaigazítása alapján tájékozódtunk. Először úgy terveztem, hogy egyedül vágok neki az útnak, de Max az utolsó pillanatban felajánlotta, hogy elvisz a lehető legközelebbi pontig, ahonnan már könnyen elérem a tavat. Mint kiderült ezt a projektet kissé elszámoltunk, ugyanis nem mindegyik autó alkalmas a meredek hágókon történő átkelésre, de…
Nos, mi bedobtuk egy csomag pattogatott kukoricát és egy kis gyümölcslét és elindultunk egy kis Suzukival a keskeny, kanyargós úton Nostra falucskán keresztül. Így erőlködtünk egyre feljebb úgy 10 km-t a csodálatos Volayertal völgy mentén, elérve a A Szent Hubertus kápolnát, egy sziklára épült fatemplomot.

2.  Max a leparkolás helyett meg akarta dönteni “az utak nélküli alpok” versenyen történő száguldást és elhatározta, hogy tovább megyünk az ismeretlen keskeny, forgalomtól ezárt úton. Ösztönös “rally pilótaként” az utolsó szuflát is kiszorítva a kis Suzukiból, egyre csak feljebb sziklás emelkedőkön és félelmetes kanyarokon keresztül. Mi Nádjával nem mertünk az alattunk tátongó szakadékokra pillantani, minden egyes kerékcsúszáskor próbáltuk meggyőzni-eredménytelenül-Maxot, hogy álljon le és menjünk tovább gyalog. De Max egyáltalán nem figyelt ránk, teljes erővel csak a következő kanyarra koncentrálva vezetett tovább. Amikor az egyik hajtűkanyarban az autó a laza köveken megcsúszott és elindult visszafelé, nagyon-nagyon lassan egyre közeledett a szakadékhoz. Maxnak minden tehetségét és lélek jelenlétét be kellett vetnie, hogy nagy nehezen megállítsa az autót. Mi a félelemtől és az ijedtségtől szólni sem tudtunk. Kiszálltunk az autóból és megdöbbenve láttuk, hogy az autó bal hátsó kereke a szakadék fölött lebeg. Maxnak,  hallva “értékes információinkat” a helyzetünkről,  nagy nehezen sikerült az autót végre egy többé-kevésbé biztonságos helyre kormányozni. Azóta is ezt a kanyart a “csodával határos menekülésünk” helyének nevezzük.

3. Kissé megpihenve barátaim elindultak visszafele, én pedig, bár fogalmam se volt, hogy még hány km lehet hátra és ez mennyi időt jelent, elindultam tovább a tó felé. Fontos volt, hogy még hat óra előtt visszaérjek a völgybe, mert akkor már sötétedik.  Még korábban megállapodtunk Maxxal, ha szürkületig nem érek vissza a faluba felhívom és értem jön. Természetesen így visszagondolva nagy könnyelműség volt egyedül térkép és helyismeret nélkül nekivágni az útnak, úgy hogy azt sem tudtam még mennyit és meddig kell gyalogolnom. De akkor én úgy éreztem a hegy szellemei nem hoznak rám bajt, inkább segítenek, hogy biztonságban elérjem az úticélomat.
Elöször három nehéz emelkedőt kellett legyűrnöm és minél mélyebbre kerültem az alpesi erdőbe, annál titokzatosabb és mesésebb képek tárultak elém. Egy bokor alján véletlenül vettem észre egy a vadászok által itt felejtett csapdát.

4. A titokzatos rengeteg remek illusztráció lehetett volna egy Grimm meséhez. Ahogy egyre fáradtabban győztem le egy-egy emelkedőt, mindig azt vártam, hogy a hőn áhított tó képe végre megjelenik. 

5. Az erdőt elhagyva a a horizonton feltűntek a Karni Alpok fenséges vonulatai, a repülő sárkányokkal a barlangjaiban. 300 millió évvel ezelőtt a Karni Alpok helyén egy hatalmas óceán hullámzott, ezért ezek a hegyek ilyen fehérek. 

6. Nyáron a pásztorok erre legeltetik az állataikat. Most sehol egy lélek. Nyugalom és teljes csend, még a madarak énekét sem hallani.

7. Ahogy átvergődtem a következő emelkedőn ott tonyosult előttem a fenséges hegyóriás a Zivarte. 

8. A tavat továbbra sem láttam és még az utat is elvesztettem. Fogalmam  sem volt merre kell tovább mennem, neki a következő emelkedőnek vagy balra megkerülni azt. Viszont a hőmérséklet hirtelen leesett 0 fok alá. Kénytelen voltam előkeresni a meleg pulóveremet. Végre felsejlett az út is a havas meredélyen, a sziklák között. 

9. Nagyjából 40 percem maradt arra, hogy visszaérjek még sötétedés előtt. Felpillanatva az előttem álló meredek emelkedőre az avágyam, hogy a vadon felfedezője legyek végleg elpárolgott, ugyanakkor feladni a cél előtt szégyelltem volna  Úgy döntöttem tovább mászom, és ha most sem találok semmi kézzel fogható jelét a tó “létezésének” visszafordulok. 

10. Végül teljesen elcsigázva már-már úgy gondoltam “na elég mára”, amikor észrevettem egy kis hegyi “jelzőfényt”. Azaz nagyon közel van valami nagyon lényeges. Sietősre vettem a lépéseimet.

11. És ime itt a hőn áhított tó, a Wolayersee. Első pillantásra semmi különlegesség, ugyanakkor a környezet atmoszférája egyszerre rendkívül vonzó és taszító. Csak később tudtam meg, hogy az első világháborúban ezen a helyen igen heves harcok voltak és több ezer katona lelte a halálát ezen sziklák között. 

12. Körülöttem a teljesen mozdulatlan és kihalt holdbéli táj. A kis tó felett a Zivarte hegy elsöprő nagyságával és kozmikus közönyével magasodik.

13. Az elhagyatott parton sajnos a turizmus nyomai is ott maradtak. Olasz feliratú szemetet találtam, akkor döbbentem rá, hogy Olaszország küszöbén vagyok. Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy ide még mindenképp visszajövök és át fogok sétálgatni az olasz-osztrák határon.

14. A tó körüli sziklákon kis emléktáblák vannak, azoknak a hegymászóknak a nevével, akik itt haltak meg.

15. A tó északi csücskében áll, a csak nyáron üzemelő, Wolayersee-hütte és az a bizonyos világítótorony, ami segített megtalálni az idevezető utat. Talán 15 percet töltöttem mindössze itt, hogy egy kicsit összeszedjem magam a visszaút előtt. 

16. Ugyan a lefelé menet sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt, de egyértelművé vált, hogy sötétedés előtt már semmiképp nem érhetek le.

Úgy másfélóra alatt értem el a “ csodás menekülésünk” helyszínét, ahol akár a hegyi manók által is építhetett négy sziklapiramis állt. De félre a tréfával, mikor az ember egyes-egyedül marad a vadonban, bizony nem árt komolyan venni az ősi legendákat

Mekkora volt a csodálkozásom, mikor egy év mulva, visszatérve erre a csodás, de veszélyes helyre, felfedeztem, hogy a “megmenekülésünk kanyarában” sok-sok különböző magasságú szépséges kőpiramis van. Nem lehet véletlen, hogy az erre járó turisták valami jelet akarnak hagyni ezen az rabul ejtő helyen.

17. Időközben katasztrófálisan sötétedett. Az ösvényt már alig lehetett látni. Elérve a Szent Hubertus kápolnát kétségbe esetten kezdtem nyomogatni a mobilom gomjait, de egyáltalán nem volt térerő. A kápolnához egy egyszerű falépcső vezetett, ahol aranykeretes festmény ábrázolta a vadászok és vándorok védőszentjét. Alatta egy Biblia és egy több kötetes  könyv, melybe többszázan írták már be köszönetüket. Én is elrebegtem és bevéstem a hálámat az eddigi szerencsés útért. Kilépve a kápolnából már csak a teljes sötétségbe burkolózó Volayertal fogadott. Csak a telihold kékes fénye ragyogott, halványan megvilágítva a lefelé vezető ösvényt.

Egy pillanatra az is felmerült bennem, hogy a kápolna padlóján töltöm az éjszakát, de megszólalt bennem egy józan és nyugodt hang: “menned kell, minden rendben lesz”. Úgy döntöttem, hogy addig megyek, amíg nem lesz valamennyi térerő, hogy telefonálni tudjak. Nekivágtam a sötét erdőnek, a teljesen tiszta sötét égbolton csak a telihold neon fénye ragyogott. Így botlatoztam kb. 1 órát a teljes sötétségben, mint valami “szökésben lévő fegyenc”, megrettenve minden egyes nesztől, minden fuvallattól. Akkor egyszer teljesen váratlanul az átláthatatlan sötétségből felsejlettek a falu pislákoló fényei. Azonnal térerőt kerestem és egy halvány “vonalkát” találtam az egyik szolgáltatónál. Ahogy “kivilágosodott” a kijelzőm rögtön láttam a rengeteg sms-t. Birnbaumból már kerestek.

További 40 perces menetelés következett mire végre két aprócska fényt láttam közeledni. Az izgalomtól se élő, se holt Max autójának lámpái voltak, úgy öleltük egymást, mintha nem is pár órával ezelőtt váltunk volna el.
Aznap este elég sokat ittam és igen jól aludtam az éjszaka.

Egy év múlva Birnbaumba visszatérve megvalósítottam ezen az éjszakai túrán kigondolt tervemet: a Karini Alpokon átkelve gyalogszerrel mentem át Olaszországba. No de ez már egy teljesen másik történet!